https://www.youtube.com/watch?v=gUGKU5wIPkM

 
„Amikor a plakátra azt írjuk, hogy G. F. Händel János-passióját adjuk elő, kicsit rossz a lelkiismeretünk: erről a műről ugyanis csak annyit állíthatunk bizonyosan, hogy 1704-ben Hamburgban keletkezett, és Händel akkoriban ott élt. Szerzőségére nézve közvetett bizonyíték csupán, hogy a darabot még két évtizeddel később is olyan heves és részletes kritikával illették, ami csak az alkotó időközben szerzett nemzetközi hírnevével indokolható.
Maga a darab a passiónak, a szenvedés-történetnek hihetetlenül drámai megfogalmazása. A bach-i Passióknál kétféle értelemben is koncentráltabb: a történetet nem az utolsó vacsoránál, nem is az elfogatásnál, hanem a tényleges szenvedés kezdeténél, az első korbácsütésnél indítja (János evangéliumának 19. fejezete); másrészt a cselekményt megállító, reflexív elemek közül hiányoznak a korálok; bár nem lehetetlen, hogy a korabeli előadásban – gyülekezeti ének formájában – megszólaltak.
A mű hangszerelése nagyon mértéktartó: önálló szólammal rendelkező fúvós hangszert nem is tartalmaz, az oboák, a blockflöték és a fagott vonós szólamokkal játszanak együtt. A drámaiság legfőbb eszköze a kórus differenciált alkalmazása, amellyel a tömeghangulatot szinte operai módon jeleníti meg. Ebből a szempontból jellemző például az is, hogy a mindvégig ötszólamú énekkar egyetlen tételben négyszólamúvá válik: a varratlan köpeny felosztásán vitatkozó katonák jeleneténél – mivelhogy ők nem öten, hanem négyen voltak. Az igen kifejező áriák egy kivétellel a bibliai szövegtől független, szabad költeményekre készültek, hasonlóan a zárókórushoz. A két szoprán, két tenor ill. szoprán-basszus összeállítású, összesen négy darab duett szintén jó lehetőség, amellyel pl. Bach összesen egyszer élt – egyébként évtizedekkel később írt – passióiban.
Mattheson 1722-ben írt részletes kritikájában (az 56 oldalas partitúrát 52 oldal terjedelemben bírálja) a korabeli zeneesztétikai vitát kell felfedeznünk: általános ítélete, amely szerint ez a passió „nagyon száraz és csupasz” („sehr trocken und nackt”), az ízlés változását tükrözi, amely a darab keletkezése után közel húsz évvel más ideálokat követett. Mai szemmel az egyórás mű – a pályatárs kritikus féltékenysége által is motivált ledorongoló véleményével szemben – a fenti értelemben koncentrált és drámai. Mi, előadók, ezzel a hittel vettük kézbe a kottát, és – a szerzőség körüli vitát meghagyva a bölcs zenetörténészeknek – erre törekszünk a megszólaltatásakor.”
Gyüdi Sándor